Hello Leute! :)
Amiről most én
szándékozom firkálni egy bejegyzést, fontos nap volt. Egy fontos tömbösített
nap (rémisztően hangzik ez a szó, nem?)
Ugyanis ezen a szent napon írtuk meg a forgatókönyvet, vagyis inkább ezen a
napon kellett volna végeznünk vele, kerek 7 óra alatt, de ez nem jött össze
teljesen, csak félig. Na, ezekről a bonyodalmakról fogok én most mesélni a
kedves esetleges Olvasóknak.
Szombat van ezen a napon, szép szombat. Amikor felnyitom a
szemem a valóságra, egyik kedvenc időtöltésemből, az alvásból, nem jut eszembe
semmi, csak vagyok. Vagyok, mint barackban az íz. Lassan előkúsznak a homályból
gondolataim és megakadok egy nagy, fejemet betöltő szón: Hétvége. Ha pedig
hétvége, akkor szombat, ha pedig szombat, akkor (biztos programként) Point of
View, ha pedig POV, akkor nézzük csak meg, mennyi az idő, lehet – e még
lustálkodni? Sajnálattal veszem észre, hogy a lustulás opció lehetetlen, idő
van! Kikászálódom az ágyból és elkészülök, várom a fuvarom, mint valami úri
dáma (jó, mi? :) ) Mellékesen veszem tudomásul, hogy nem foglalkoztam semmit ezzel az egésszel… egye
kutya, nem nagy cucc ez, majd ott és akkor mondok valami story-t magamról és az
életemről, amit beletehetnénk a darabba – és szokásosan beszállok az autóba,
hogy aztán szokásosan odaérjek. Mindenki eljött, csak egyvalaki késik, de a
szokások sorozata még nem áll meg. Megtörténik a szokásos nyitókör, ahol
szintén szokásosan elmondhatja mindenki, amit akar.
Ezek után jött a fekete leves: magunkra maradtunk a
forgatókönyv megírására, de szerencsére tudtuk mit akarunk: összemixeltünk egy
felnagyítottan negatív, pesszimista világot, bizonyos életképekkel bemutatva.
Ekkor volt délután fél kettő, legjobb időmérő tudásom szerint.
Ennél a pillanatnál jött el hozzánk lábujjhegyen, halkan,
alattomosan az ihlethiány. Mintha lekapcsolták volna a villanyt, se kép, se
hang. Bambán ásítozva pislogtunk egymásra és szemünkből szinte ki lehetett
olvasni a „help me!” feliratot.
Siralmas egy állapot, annyi bizonyos, és közben az idő mozgatja az órát,
vészesen a délután 5 felé közelítve. Ötre pedig be kell(ene?) fejeznünk ezt az
egész hajcihőt. Szerencsére a körülöttünk lévő felnőtt élőlények hamar kiolvasták
szemünkből az érdekfeszítő szöveget és üres ötletelgetés helyett, a tettek
mezejére léptünk. Ráébredve arra, hogy nagy távlatok helyett egyszerűen
gondolkozni a legegyszerűbb (mivel legegyszerűbben az eleve egyszerű dolgot
lehet felfogni :P) Elkapott az alkotási láz és özönlöttek a
fejemben az ötletek. Párat be is gépeltünk, amikor ráébredtünk, hogy nincs több
időnk. Abban maradtunk, hogy e-mailezve összerakjuk a maradékot, ami még
hiányzik, és lesz egy frankó kis forgatókönyvünk, amit MI és csakis MI
csináltunk! J
Mindent összevetve:
Sokat gondolkoztunk,
nevettünk, írtunk, olykor bambultunk, szomorodtunk, unatkoztunk, kiabáltunk.
Tehát olyan dolgokat tettünk, ami az alkotáshoz magához kell, és hozzá
tartozik. Még tömörebben összefoglalva: közösen alkottunk. Ez akárki, akármit
is mond, az egyik legszebb dolog a világon: alkotni. Együtt meg még nemcsak,
hogy jó és szép, hanem élvezetes is!
Én, azaz a legkisebb :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése