Július vége van, ezt állapítottam meg ma délelőtt egy
égdörgéssel és vízözönnel dúsított hajnalt követően, és kávézás után azt is ki
tudtam számolni az ujjamon, hogy valamivel több, mint két hónapja kezdődött a
Point of View. Nahát, mondtam magamnak.
Szóval ezen egy kicsit elcsodálkoztam, majd valamivel később
megnyitottam egy szép és új dokumentumot, tudniillik a valamivel több mint két
hónapból az elmúlt egy szinte menthetetlenül kicsúszott a kezeim közül, a blog pedig
lassan újabb álomba merül, és nekem nem csak ebből a belassultságból kell felvernem
az oldalt, hanem elő is kell készítenem a terepet azok számára, akik a
továbbiak során gondjaikba veszik. Igen, ez a következő állomás – a szerző, ha
nem is búcsúzik, kicsit hátralép, hogy teret engedjen más mesélőknek, vagy más
nézőpontoknak, ha úgy tetszik. Végtére is erről szól a történet, nem?
Én sem akartam háttérbe szorítani a magam szubjektivitását a
beszámolók írása során, nem is követelte meg tőlem senki, alapvetően minél
személyesebb hangvételű blogot szerettünk volna a programnak, és azt is
bevallom, hogy nekem ez jóval vonzóbb, mint remekbe szabott és gazdaságos
mondatokkal átfogó, ám mégis száraz beszámolókat írni arról, hogy milyen marha
jók vagyunk. Természetesen ennek a hangnak is megvan a maga fontos helye,
tudom. Ám ha arra gondolok, hogy időm jó
részét jelenleg én is egy olyan közegben töltöm, ahol hajlamosak az embereket
többnyire javíthatatlan szoftvereknek tekinteni, és hogy mennyi
személytelenséget követelnek meg tőlem vagy tőled vagy bárkitől egy átlagos
élet átlagos napja során, akkor úgy érzem, hogy igen, legyen igen is minél
nagyobb tere a személyes hangnak.
Miért olyan fontos ez a számomra? Nem titkolom, hogy nem
mindig vagyok elégedett sem a világgal, sem a benne élő társadalommal (ha
maximálisan az volnék, lehet, hogy soha nem is találkozunk), különösen, amikor
úgy látom, hogy túl sok benne az idegenség, a közöny, a kegyetlenség. Ezt azonban nem tudom megváltoztathatatlannak
tekinteni, és úgy gondolom, hogy ha az emberek félelmeiket leküzdve hajlandóak
volnának egy picivel közelebb lépdelni egymáshoz (emlékeztek az első alkalom
idevágó gyakorlatára, ugye?), valamint hagyni, hogy lássák őket, azzal
valamelyest lehetne javítani azon, amiről rezignáltabb pillanatainkban mind
gondoltuk már, hogy véglegesen elromlott. Ezért jó, ha beszéltek róla, ha
elmondjátok valahogy. Akárhogy. Leírjátok, eléneklitek, szétkentek egy foltnyi
temperát a papíron, eljátsszátok a hattyú halálát vagy a diadalmas hőst a
színpadon. Az a tiétek, a ti hangotok. Mint ahogy ez a mostani az enyém.
Az elmúlt két hónap egyik legkedvesebb élménye az volt a
számomra, amikor váratlanul összeálltatok egy csoportképpé, ami abban a pillanatban
magától értetődő aktussá is vált, elég volt csak rátok nézni – néztelek is
titeket, és amint leeresztettem a gépet a szemem elől, arra gondoltam, hogy
bárcsak ilyenek maradnátok mindig. Nyitottak, jóhiszeműek, és ha nem is félelem
nélküliek, sokkal bátrabbak és bizakodóbbak annál, amivé idővel (és nem is
olyan sok idővel) válik az ember. Ebben persze én sem hiszek maradéktalanul - mármint
hogy az emberek felnőve egytől egyig bizalmatlan és unalmas alakokká válnának –
azt azonban elárulom, hogy nem egy és nem is két érett felnőttet tudnék
elzavarni valamilyen Point of View-ra, hadd tanuljanak. Én is sokat tanultam.
És tanulnék is tovább – egyébként is ilyenkor érdemes
elhallgatni, amikor már kiömlengtem magam. :)
Ezért is szeretnénk, ha a továbbiakban ti is gondoskodnátok a blogról, és
elmesélnétek, hogy ti hogyan éreztétek magatokat, ti mit gondoltok az egyes
alkalmakról, a programról, a csoportról, a darabról. Bizony. Személyesen ti!
Részemről: enchantée. :)
A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése