Elkészült a Namoria LARP feeling filmje!

Point of View – 2012. szeptember 15. (Anna beszámolója)

Nyári távollétem után elérkezett az első szombat délelőtt, amikor visszatértem a csapatba. Általában szeretek végigsétálni Budapestnek azon a részein, ahol korábban hosszú ideig nem jártam, így a kormányzati negyed reggeli hangulata viszonylag gyorsan feledtette a nyugati aluljáró első sokkját. Miután udvariasan leszereltem egy idős urat, aki mindenáron arról próbált meggyőzni, hogy nekem tudnom kell, merre van a 106-os busz megállója, mivel ő azt keresi, meg is érkeztem a bázisra. Már a nyitókör előtt kaptam néhány infót Nóritól: megvan a forgatókönyv a főbb jelenetekkel, legfontosabb szerepemben egy kismamát alakítok majd és amúgy soha ne reggelizzek a Mekiben, főleg ne egy óra alvás után, mert gyanúsan kerek a tükörtojás és garantált a hányinger. Az első élménybeszámolók is tartogattak azért újdonságokat; Tibi: „..És képzeljétek az új metróval jöttünk!”, erre én: „Nahát, már van négyes metró???”, Elemér: „Azért ilyen régen még nem mentél el…” Ezután megtudhattuk, hogy a darab előkészületeivel kapcsolatos nehézségek a szervezőket is megviselik: Gergőt azért, mert a határidő problémák kiváltotta indulatkitörései során újabban csak a Sweet Home 3D-vel tudja magát kontrollálni – hatszor egymás után virtuálisan átrendezi az irodában található két íróasztalt és három széket –, a többieket meg leginkább azért, mert addig is, amíg betölt a program, két oldalról kell Gergőt lefogni.

A továbbiakban a forgatókönyvet közös ötletelés után részben átdolgoztuk: kerestük a kapcsolódási pontokat a szereplők között és kibontottuk az egyes jeleneteket, gondolkoztunk a videó-blokkokon, a jelmezeken és a fényeken. A főbb „üzenet” már megvan, a szövegek is alakulnak! A legjobbkor érkezett meg Sanyi, hogy velünk hallgathassa a szomszédban zajló „kisebb építkezési munkálatoktól” váratlanul aktivizálódó és abszolút hatástalaníthatatlan tűzjelző mintegy 30-40 perces intermezzóját, ám ezt követően sikerült megosztania velünk színházas élményeit, mint például „Igen, elkezdtük próbálni Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról-t, de aztán a rendező azt tanácsolta, hogy inkább üljünk ki a Blahára, és csak figyeljük az embereket… végül is érdekes volt, mondjuk három-négy óra alatt csak ott ültünk, például jött egy pasas vállán egy kajakkal, azon azért kicsit meglepődtem.” A lényeg egyébként pedig annyi, hogy mindig tudnunk kell, mit akarunk, kitől és miért. Meg persze a motiváció. A következő alkalommal folytatjuk: Tibi beutazza Budapestet, Ági egy oszloppal találkozik, Gábor feláll, Csenge pedig teherbe esik. Ha minden jól megy.

Jelent a legkisebb ugrifüles!

Hello Leute! :)

Amiről most én szándékozom firkálni egy bejegyzést, fontos nap volt. Egy fontos tömbösített nap (rémisztően hangzik ez a szó, nem?) Ugyanis ezen a szent napon írtuk meg a forgatókönyvet, vagyis inkább ezen a napon kellett volna végeznünk vele, kerek 7 óra alatt, de ez nem jött össze teljesen, csak félig. Na, ezekről a bonyodalmakról fogok én most mesélni a kedves esetleges Olvasóknak.

Szombat van ezen a napon, szép szombat. Amikor felnyitom a szemem a valóságra, egyik kedvenc időtöltésemből, az alvásból, nem jut eszembe semmi, csak vagyok. Vagyok, mint barackban az íz. Lassan előkúsznak a homályból gondolataim és megakadok egy nagy, fejemet betöltő szón: Hétvége. Ha pedig hétvége, akkor szombat, ha pedig szombat, akkor (biztos programként) Point of View, ha pedig POV, akkor nézzük csak meg, mennyi az idő, lehet – e még lustálkodni? Sajnálattal veszem észre, hogy a lustulás opció lehetetlen, idő van! Kikászálódom az ágyból és elkészülök, várom a fuvarom, mint valami úri dáma (jó, mi? :) ) Mellékesen veszem tudomásul, hogy nem foglalkoztam semmit ezzel az egésszel… egye kutya, nem nagy cucc ez, majd ott és akkor mondok valami story-t magamról és az életemről, amit beletehetnénk a darabba – és szokásosan beszállok az autóba, hogy aztán szokásosan odaérjek. Mindenki eljött, csak egyvalaki késik, de a szokások sorozata még nem áll meg. Megtörténik a szokásos nyitókör, ahol szintén szokásosan elmondhatja mindenki, amit akar.

Ezek után jött a fekete leves: magunkra maradtunk a forgatókönyv megírására, de szerencsére tudtuk mit akarunk: összemixeltünk egy felnagyítottan negatív, pesszimista világot, bizonyos életképekkel bemutatva. Ekkor volt délután fél kettő, legjobb időmérő tudásom szerint.

Ennél a pillanatnál jött el hozzánk lábujjhegyen, halkan, alattomosan az ihlethiány. Mintha lekapcsolták volna a villanyt, se kép, se hang. Bambán ásítozva pislogtunk egymásra és szemünkből szinte ki lehetett olvasni a „help me!” feliratot. Siralmas egy állapot, annyi bizonyos, és közben az idő mozgatja az órát, vészesen a délután 5 felé közelítve. Ötre pedig be kell(ene?) fejeznünk ezt az egész hajcihőt. Szerencsére a körülöttünk lévő felnőtt élőlények hamar kiolvasták szemünkből az érdekfeszítő szöveget és üres ötletelgetés helyett, a tettek mezejére léptünk. Ráébredve arra, hogy nagy távlatok helyett egyszerűen gondolkozni a legegyszerűbb (mivel legegyszerűbben az eleve egyszerű dolgot lehet felfogni :P)  Elkapott az alkotási láz és özönlöttek a fejemben az ötletek. Párat be is gépeltünk, amikor ráébredtünk, hogy nincs több időnk. Abban maradtunk, hogy e-mailezve összerakjuk a maradékot, ami még hiányzik, és lesz egy frankó kis forgatókönyvünk, amit MI és csakis MI csináltunk! J

Mindent összevetve:

Sokat gondolkoztunk, nevettünk, írtunk, olykor bambultunk, szomorodtunk, unatkoztunk, kiabáltunk. Tehát olyan dolgokat tettünk, ami az alkotáshoz magához kell, és hozzá tartozik. Még tömörebben összefoglalva: közösen alkottunk. Ez akárki, akármit is mond, az egyik legszebb dolog a világon: alkotni. Együtt meg még nemcsak, hogy jó és szép, hanem élvezetes is!

Én, azaz a legkisebb :)